Hogyan emlékezett idén városunk önkormányzata a holokauszt áldozataira? Sehogy?

A címbeli kérdésre ki is mondható a válasz: igen, sehogy! Az orosházi önkormányzat ebben az évben semmilyen formában, sehol sem emlékezett meg a holokauszt áldozatairól, arról, hogy mi történt itt, a mi városunkban is 74 évvel ezelőtt. Ez egyébként hatalmas szégyen!

Pedig én néhány évente ugyanilyen interpellációval szoktam az aktuális fideszes városvezetéshez fordulni, legalulra bemásoltam a korábbit. Éppen ezért nem érhette váratlanul Dávid Zoltánt sem a mostani. A válasza, amit lejjebb szintén el lehet olvasni, kivételesen rövid volt, és a többi, ilyenkor szokásoshoz képest még korrekt is. Éppen ezért elfogadtam, abban a reményben ‒ ezt el is mondtam, az alábbi videó végén meghallgatható ‒, hogy jövőre, a 75. évfordulón lesz végre méltó megemlékezés, ami méltó Orosházához, és főképpen az áldozatokhoz és túlélőkhöz. Ehhez a magam részéről minden segítséget meg fogok adni, mint ahogy eddig is, ha a városról, a közösségünkről van szó. Remélem, ez a figyelemfelhívás elégséges lesz. Mást, ellenzékből, egyelőre, úgysem tudok tenni.

Interpelláció Dávid Zoltán polgármester részére

Tisztelt Polgármester Úr!

74 évvel ezelőtt, 1944. június 20-án reggel odavezényelt bábák kezdték el átvizsgálni az orosházi gettóban lévő nők testét, értékek után kutatva. Nem sokkal ezután összetereltek mindenkit, közel fél ezer ‒ nagy többségében ‒ orosházi zsidó férfit, nőt és gyereket, hogy azután a városunk főutcáján a legtöbb polgár közönye, megvetése, sőt, akár jól hallhatóan kifejezett öröme mellett végighajtsák őket. Akik menni nem tudtak, azokat szekéren vitték ki a vasútállomásra, a tömeget vagonokba zárták és elszállították.

Városunk szomorú múltja, kitörölhetetlen szégyenfoltja ez. Mint annyi minden, ez is múltunk része, a jelen kor felelőssége az, hogy mindent megtegyen azért, hogy ilyen soha többé ne történhessen meg. Felelősségünk van azért, hogy a múltunk minden lényeges elemét, így ezt is, felkutassuk, az idáig vezető utat feltérképezzük, az áldozatok neveit a lehető legteljesebben összeállítsuk. Hogy a történelmi igazságot odatehessük az utánunk jövő generáció elé, hogy továbbadhassák a gyermekeiknek.

Mindig szomorú látni, ha Orosháza valamilyen téren lemarad. És az utóbbi időben, években sajnos csak ilyen „területek” vannak, lassan már nem marad semmi, amire azt lehetne mondani, hogy ebben vagy abban Orosháza élenjár.

Végtelenül elkeserítő volt látni, hogy amíg Békéscsabán és Gyulán idén is méltóképpen megemlékeztek a holokauszt helyi áldozatairól, addig – kérdezem ‒ Orosházán, 2018-ban, nem tett semmit az önkormányzat? Mert nincs róla információ!

Békéscsabán idén a Polgármesteri Hivatal falán olyan emléktáblát helyeztek el, amelyiken bátor zsidómentő családok neveit örökítették meg. A korszak ‒ fiatal kora ellenére már igen neves ‒ kutatója, Balogh István mellett a megemlékező beszédet a megyeszékhely jegyzője tartotta. Gyulán is közösen emlékezett a helyi zsidó felekezet és az önkormányzat. A város országgyűlési képviselőjének, a városvezetésnek és szinte a teljes képviselő-testületnek a jelenlétében a beszédet maga a polgármester mondta el. Megérne arról is hosszabban szólni, hogy milyen fontos és lélekemelő gondolatok hangoztak el ezekben a beszédekben, de mivel ezekről a megyei média bőven tudósított, e helyütt csak utalok rájuk.

2006-ig, amíg a várost az MSZP és polgármesterként Fetser János vezette, annyi sok fájó emlékezetadósságunk közül, ezen a téren is sikerült előrelépni.

Akkor megyei, sőt régiós szinten is élenjártunk a múlt ezen korszakának feltárásában. Nemcsak a múzeum felújításakor (amely épületet orosházi zsidó polgár adományozta ingyen a városnak), hanem a volt zsinagógaépület felújításakor és Művészetek Házaként való megmentésekor is kiállításokkal, rendezvényekkel, könyvekkel emlékeztünk. Városunkban köszönthettük Faludy Györgyöt, visszatértek elüldözöttek, túlélők ‒ mint például dr. Hargittai Sándor nyugalmazott mérnök-közgazdász ‒, rokonok ‒ köztük a múzeumépület-adományozó Schwarcz János hozzátartozója is, dr. Albert Mihály fizikus ‒, ebből az alkalomból olyanok is, akik akár évtizedek óta nem jártak vagy még sohasem jártak Orosházán; hozták magukkal családtagjaikat, és vitték messze földre a városunk közösségének jó hírét. Akkor a polgármester mellett miniszter is emlékezett Orosházán. Akkor készült és jelent meg idevonatkozó tanulmány, az önkormányzati közmédiában publikáltak ez irányú történelmi cikkeket, visszaemlékezéseket, és így tovább.

Mostanra viszont, mintha teljesen elfelejtkeztek volna az egykori orosházi zsidóságról és a holokausztról megemlékezni.

Kérdezem:

‒ Hol voltak a városi intézményeink, jelesül a művelődési ház, a könyvtár vagy a múzeum?

‒ Hol volt a kulturális osztály? ‒ kérdezném, ha lenne még kulturális osztály, de már az sincs…

‒ Hol volt a városi közmédia? Tiltja azt valami, hogy legalább egy megemlékezés, egy visszatekintés megjelenjen ebből az alkalomból? Tiltja azt valami, hogy az orosházi közmédia akár saját magától felkérjen helytörténészt, kutatót, és bemutassák a város polgárainak, hogy kik voltak ezek az emberek, és hogy mit köszönhetünk nekik?

Tilos nekünk is példaként a köz elé tárni azoknak a neveit, akik emberek tudtak maradni a gyűlölet embertelenségében, és Orosházán is mentettek zsidó családokat, akik segítették ‒ a saját és családjuk életének kockáztatásával is ‒ szomszédjukat, ismerősüket, gyerekkori barátjukat? Tilos nekünk is a bátor embermentőknek emléktáblát állítani, mint tették azt most Békéscsabán?

Jövőre lesz a holokauszt 75. évfordulója. Remélem, 2019-ben, a mi önkormányzatunk is méltóképpen ‒ Orosházához és az elhunytakhoz-túlélőkhöz méltóan ‒ tud majd megemlékezni.

Várom megtisztelő válaszát!

Orosháza, 2018. augusztus 31.

Füvesi Sándor

önkormányzati képviselő

Dávid Zoltán válasza

Tisztelt Képviselő Úr!

A „Hogyan emlékezett idén városunk önkormányzata a holokauszt áldozataira? Sehogy?” tárgyú interpellációjára a következő választ adom:

Köszönöm szíves jelzését, mely valós problémára hívja fel a figyelmet,

azonban tájékoztatom, hogy az érintett intézmények vezetőivel már korábban felvettem a kapcsolatot, és közös munkával készülünk a 75 éves évfordulóra.

Kérem válaszom elfogadását!

Orosháza, 2018. szeptember 04.

Tisztelettel:

Dávid Zoltán

polgármester

Fetser János polgármester kiállításmegnyitó beszéde 2004-ben

Hölgyeim és Uraim!

Tisztelt Megjelentek!

Emlékezzünk!

Emlékezzünk, mert kötelességünk megtenni ezt, s azért is, mert minden tisztességesen gondolkodó embert erre ösztönzi valamilyen belső késztetés.

Emlékeznünk kell, mert úgy tűnik, okunk van figyelmeztetni arra, hogy még ma is élnek azok az ordas eszmék, melyek hatmillió ember tudatos elpusztítását eredményezték, s ezen túl a hadszíntereken is tízmilliók haláláért felelősek. Megdöbbentő, hogy itthon és külföldön egészen fiatalok is eszményítik a zsidó holokauszt előidézését, előidézőit úgy, hogy közben tagadják magának a holokausztnak a megtörténtét is.

Az országban, a nagyvilágban minden haladó erő arra törekszik, hogy népével, a népek közösségével tisztázza, mi és miért történhetett a harmincas, negyvenes évek sötétjében, ki, mennyire felelős azért. Együtt gondolkodunk a nagyvilággal: hogyan éljünk tovább úgy, hogy teljesíthessük a kötelességünket: elejét venni hasonló szélsőségeknek.

De nem lehet egy vétlen utókor tragikus öröksége, hogy mások bűneit még nemzedékek múlva is magával vinni kényszerüljön.

Beszéljünk egyenesen! Akkor is, ha tudjuk: a túlélők, az elhunytak leszármazottai számára sem egyszerű dolog felidézni a múltat. S akkor is, ha a holokusztot legfeljebb az irodalomból és a történelemből ‒ talán ‒ ismerő ifjúságot nem könnyű hatékonyan emlékeztetni arra, hogy volt idő, amikor az ember így elaljasult.

S ha most egy költőre utalunk, egy másikra is emlékeztethetünk, aki azt mondta: Auschwitz után nem lehet verset írni. Az élet persze megy a maga útján. Versek, boldog pillanatok, bánatok naponta születnek. De a holokausztot valóban nem lehet, nem szabad feledni.

Orosháza is olyan város, ahonnan minden (ésszel és érzelemmel aligha indokolható) ok nélkül elhurcoltak embereket pusztán származásukra és vallásukra való hivatkozással. Kevesen tértek vissza közülük, hiszen meghalni vittek időst, gyermeket, férfit és nőt.

Azok nevét, akiket végleg elszakítottak városuktól, országuktól, életüktől, Orosháza örök mementóként, kőbe vésve kívánja megörökíteni.

Olyan családok leszármazottai voltak ők, akik ismereteink szerint 1771-től, majd az 1800-as évek elejétől egészen biztosan itt éltek a frissen újratelepített Orosházán, s szorgalmas munkájukkal a huszadik század közepéig jelentősen elősegítették fejlődésünket. Még akkor is így tettek, amikor a második világháború előkészületeinek tébolyulatában Magyarországon, Orosházán is emberi jogaikban korlátozták őket, életüket megaláztatások sorozatává silányították, munkaszolgálatosként élő halotti szerepbe, végül gettóba kényszerítették őket, s 1944. június 25-ével kezdődően ‒ elsődlegesen a megszálló német hatóságok nyomására, ám magyar segédlettel ‒ a halálba hurcolták városunk lakóit. A kevesek, akik visszatértek, emlékezetükből sohasem törölhették ki az átélt borzalmakat.

Ideje teljes erőnkkel és még teljesebb elszántsággal szembe nézni a múlttal. Amit érzékelünk: annak a két meglátásnak az eredője, melyet a meghívó hátsó borítóján olvashatnak: mindkét kép orosháziakról szól. A mi dolgunk a tanulságok levonása, felmutatása, s mindenki megóvása hasonló eltévelyedésektől. S a vétkesek helyett meg kell követnünk azokat, akikkel a legembertelenebbül bántak. S hajtsunk fejet azok előtt, akiket az áldozatokról összeállított névsor betűrendben említ Altmann Endrétől Winter Líviáig.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az orosházi zsidók testi-lelki szenvedését más orosháziak közül sokan igyekeztek enyhíteni. Rájuk bátorságukért és emberségükért emlékezzünk!

Magyarország 1990-től máig húzódó fejlődésében most érkezett el az a pillanat, amikor a társadalom belső igénye, s kormányzó helyzetbe került baloldal erre vonatkozó erős politikai akarata következtében az oktatásban, a kultúrában, s a mindennapokban is tisztázandó feladattá vált a holokausztra való emlékezés. Orosházán emlékbizottság alakult, hogy az idei emlékévben számos alkalommal ‒ emléktáblákkal, rendezvényekkel, a nyilvánosság felhasználásával, Fedor Ágnes 1947-ben megjelent, örökbecsű regényének újra kiadásával ‒ segítse városunk lakosságát az ismeretszerzésben, a holokauszt történelmi, erkölcsi megítélésében, a kegyelet lerovásában.

Tisztelt Megemlékezők!

Kérem, ezúttal senki ne kívánja, hogy ismertessem, értékeljem a múzeumunk által összegyűjtött, összerendezett kiállítási anyagot, mely a kevés, s nem is köztulajdonban lévő tárgyi emlék szívós felkutatásának eredménye.

Amit itt látunk és átélünk, minden társadalmi beágyazottsága ellenére: személyes ügyünk. Kérem, erre gondolva tekintsék meg a kiállítást.

Emlékezzünk!

*

A fenti tartalmú interpellációt – ha nem is szó szerint – minden önkormányzati ciklusban elmondom, amikor lehetőségem van rá. Az alábbi kérdés-válasz például négy évvel ezelőtt hangzott el!

Zalai Mihály alpolgármester: „Következő interpelláció szintén Füvesi Sándor képviselő úrtól érkezett.

(Felolvassa az interpellációt.)

Az interpelláció tárgya:

Milyen módon emlékezik Orosháza Város Önkormányzata a Holokauszt 70. évfordulója alkalmából az akkor városunkban történtekre? Sehogy?

Tisztelt Alpolgármester Úr!

1944. június 20-án deportálták az orosházi zsidóság 426 tagját a gettóból, amelyet a mai Táncsics Gimnázium helyén alakítottak ki, akkor fatelep volt. Reggel először bábák vizsgálták meg a nők testét, értékek után kutatva. Azokat, akik menni tudtak, Orosháza főutcáján hajtották végig, a járásképteleneket szekéren vitték. A visszaemlékezések szerint az őket néző orosháziak vagy örömüket fejezték ki, vagy hallgatásba burkolóztak. A vasútállomáson mintegy tíz vagonba hajtották fel az embereket, így szállították őket Békéscsabára. Egy idős hölgy már haldoklott, amikor a vagonba rakták, Békéscsabán már csak a holttestét tudták levenni, ott is temették el.

Mindez 70 éve, 1944-ben történt. Erre emlékezik az ország. Békés megye legtöbb településén is különféle programokkal, rendezvényekkel. Gyulán tudományos konferenciát tartottak, a polgármester jelenlétével. Békéscsabán emlékünnepséget az alpolgármester beszédével: „Békéscsaba alpolgármestere szerint azért is kell emlékezni, hogy többé ne fordulhasson elő egy olyan népirtás, mely milliók halálát okozta. A várost sok nemzetiség tette naggyá, ebben komoly szerepet vállaltak a zsidók is, akik ugyanolyan polgárai voltak a településnek, mint bárki más.” Battonyán a főtéren állítottak márvány emlékművet, amelynek avatásán a polgármester azt mondta: „nem csak az elhurcoltak, a soha vissza nem térők hiánya jelent veszteséget. Azoknak is veszteséget jelent a Holokauszt, akik itthon maradtak orvos, kereskedő, postás, fényképész nélkül”. A battonyai emlékmű az országban egyébként egyedülálló, hiszen nem egykori gettó vagy zsinagóga helyén állították föl, nincs semmilyen zsidó topográfiai vonatkozása, csupán azért áll ott, emlékeztetve a battonyai és környékbeli áldozatokra, mert ott a helye. Tótkomlóson minden évben a város szervez példás megemlékezést, a városvezetés részvételével, így történt most vasárnap is, de hasonló megemlékezések zajlottak városi szervezésben Szarvason, Szeghalmon, hogy csak az általam ismert és legfontosabbakat említsem. A Hódmezővásárhelyen a napokban tartott programsorozat pedig egészen kiemelkedik a körzetünkben, itt is komoly önkormányzati szervezéssel és részvétellel.

Mindeközben sajnálattal kellett tapasztalnunk, hogy

Orosháza mintha a kollektív felejtés állapotába esett volna.

Jómagam, itt a testületi ülésen két évvel ezelőtt, beszéltem arról, hogy a városvezetés – ellentétben más településekkel – június 20. környékén nem szervez semmilyen megemlékezést. Az észrevételem falra hányt borsónak bizonyult, ebben változás nem történt azóta sem. Az elmúlt hónapokban egyetlen emlékező-történeti írás sem jelent meg az önök által annyiszor agyondicsért Orosházi Életben. Miért nem? Hol voltak a közintézményeink? Hol voltak az Orosháza múltjáért, kultúránkért felelős illetékes vezetőink?

Pedig annyi mindenről lehetett volna (és lehetne) beszélni. Milyen szerepet töltött be az akkor mintegy 25 ezer fős városban a mintegy 800 fős zsidóság? Kik voltak ők? Mit csináltak? Milyen emberek voltak? Hányan haltak meg a 2. világháborúban, hányan tértek vissza, és mi történt utána, hova tűntek? Lehetne az összetartozásról beszélni, a fasizmus felé robogó országban szép orosházi példákat is felsorolni emberségre, kitartásra: az akkori evangélikus lelkészét akár, de többekét, akik őriztek értékeket, vagy a saját életük kockáztatásával segítettek élelemmel, bújtatással. De lehetne (és kellene) beszélni olyanokról is, akik már 1944 áprilisában próbáltak a zsidótörvények miatt bezárt üzletet igényelni maguknak, amire a hatóság május elején azt válaszolta, hogy a kérelem még nem „időszerű”, illetve azokról, akik orosháziként vettek részt a vallatásban, a deportálásban, a fosztogatásban. Kellene beszélni a gyarlókról, a bűnösökről Is. Vagy a némákról, a közönyösökről is. A fejüket inkább elfordítókról, a szembehunyókról is. Orosháziak voltak ők is és ez a mi közös történelmünk.

Egy dolgot nem lehet tenni: elhallgatni. Úgy tenni, mintha mindez nem történt volna meg.

Tíz évvel ezelőtt a szocialista városvezetés idején méltóképpen megemlékeztek erről az évfordulóról is. Orosházáról elszármazottak érkeztek városunkba, régi kapcsolatok elevenedtek fel, és újak szövődtek. A Múzeum munkatársaként magam is közreműködtem a 60. évforduló programjai szervezésében. Megemlékeztünk a Múzeum épülete adományozójáról, Schwarcz Jánosról is, a város emléktáblát állított az egykori gettó helyén, és 2006 őszére egy régi szégyenfolt is megszépült: a pusztuló zsinagóga épületéből (amely a megye utolsó eredeti állapotában megmaradt ilyen épülete!) Művészetek Háza lett.

Kérdésem: milyen módon emlékezik Orosháza Város Önkormányzata a Holokauszt 70. évfordulója alkalmából az akkor városunkban történtekre? Sehogy?

Orosháza, 2014. június 24.

Füvesi Sándor

önkormányzati képviselő

Zalai Mihály alpolgármester: Felolvassa az interpellációra adott válaszát.

Tisztelt Képviselő Úr!

Természetesen, méltó módon szeretne megemlékezni Orosháza Város Önkormányzata a Holocaust 70. évfordulójának évében. Ez azt is jelenti, hogy nem csupán a korabeli történések felidézésével, a tanulságok levonásával, felelősök megnevezésével szeretnénk tisztelegni az áldozatok emléke előtt, hanem fizikai segítséget szeretnénk nyújtani az orosházi zsidó közösség tagjainak abban, hogy az áldozatok emlékezetét őrző tárgyak, objektumok megfelelő állapotba kerüljenek. Módosított költségvetési rendeletünk tartalmaz erre a célra forrásokat. Mindezeken túl az I. Világháborús Emlékművek felújítását célzó pályázatunkba is beemeltük az I. Világháborús zsidó hősök emlékművét, melyet a nyertes pályázat segítségével felújítunk.

Hónapok óta folyik egyeztetés, bejárás és árajánlatok készítése annak érdekében, hogy mind a zsidó temető kertészeti állapotát, mind pedig az áldozatokra emlékező emléktáblák felújítását elvégezze az orosházi önkormányzat ebben az esztendőben. Nehézkesen halad ezeknek a terveknek az elkészítése, ugyanis azok a területek, ahol ezeket fel lehet mérni, zárva vannak, és nehezen lehet leegyeztetni azokat az időpontokat, amikor oda bejutni lehetséges. Sajnos, több alkalommal is a megbeszélt időpontokban a Hivatal kollégái nem tudtak bejutni ezekre a területekre.

Amint a tervek és az árajánlatok elkészülnek, kitűzhetővé válik a megemlékezés időpontja.

Kérem, válaszom elfogadását.  

Füvesi Sándor képviselő: „Ez már egy sokkal korrektebb válasz volt, mint az előző. Köszönöm szépen. Azt is szeretném mondani, hogy Ön Dr. Dancsó Józseffel ellentétben sokkal tehetségesebben hadar, ezt el kell ismerni. Önt már majdnem lehet érteni. Nem tudom, hogy képviselőként miért nem olvashatjuk fel a saját interpellációnkat, de ezt Önök valami miatt így akarják. Ami a válaszát illeti most elgondolkodtam, mert nagyjából sejtettem, tudtam, hogy valamilyen választ fog mondani. Kétségtelenül el kell ismerni, hogy az első világháború emlékművei kapcsán bekerült ez az emlékmű is. Tudok róla, hallottam róla sok évvel ezelőtt még mi magunk is foglalkoztunk a kérdéssel. A zsidó temető egyébként gyönyörű obeliszkekkel, tehát síremlékekkel lévő zsidótemető. Jobban közügy kellene, hogy legyen. Én, amire rá szerettem volna mutatni ebben az interpellációban az az, hogy szomorú vagyok mindig, amikor fontos ügyekben azt látom, hogy Orosháza a sor végén kullog, és azért hoztam ezt a néhány példát, hozhattam volna sokkal többet, de azért hoztam ezt a néhány példát mutatva jó néhány fideszes vezetésű Önkormányzatot, amelyik sokkal tisztességesebben, sokkal alaposabban emlékezik meg erről a rendkívül tragikus szomorú történetről. Mint például ma Békéscsabán könyvbemutató is van. Tényleg hosszasan tudnám sorolni, hogy mi mindent lehetett volna tenni. Én 2 évvel ezelőtt szóvá tettem, hogy ilyenkor egy Orosháza méretű település városvezetésének illik Holokauszt megemlékezést rendezni annak idején volt. Illik. Nem rendeztek. Illik valamit a sajtóban valami helytörténeti megemlékezést csinálni. Ilyet, semmit nem csináltak. De hogy lássa Alpolgármester úr, hogy most korrektebben állt ehhez a kérdéshez bízva abban, hogy tényleg pozitív kicsengése lesz ennek a történetnek, és a figyelemfelkeltésemet megértették, elfogadom ezt a választ.”

Zalai Mihály alpolgármester: „Köszönöm szépen Képviselő úr.