71 éve történt: emlékezzünk!

Június 20. egy végtelenül szomorú évforduló Orosháza történetében. 1944-ben e napon, reggel hat órakor kezdték el átvizsgálni az odavezényelt bábák a gettóban lévő nők testét, hogy nincs-e bennük elrejtve valamilyen érték. Nem sokkal később összeterelték a bent lévő zsidó férfiakat, nőket és gyerekeket. A csendőrparancsnok adatai szerint 426 embert gyalogosan hajtottak végig Orosháza utcáin, akiknek el kellett viselni, ahogy az őket néző orosháziak vagy jól hallhatóan örömüket fejezték ki, vagy hallgatásba burkolóztak. A járásra képteleneket szekereken vitték ki a vasútállomásra.

Mindez 71 éve egy keddi napon történt.
2004-ben az orosházi múzeumban, ahol akkor dolgoztam, kiállítással és számos programmal emlékeztünk meg a városi holokauszt-programsorozat részeként. Akkor hangzott el dr. Hargittai Sándor nyugalmazott mérnök-közgazdász úr megnyitó beszéde, amely egy szívszorító visszaemlékezés. A kép is ott és akkor készült.
Úgy gondoltam, hogy a mai bejegyzésben az ő visszaemlékezését adom változatlan formában közre, az alábbiakban tehát ez következik.

 

Tisztelt Polgármester Úr, Múzeumigazgató Úr, és tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mint volt orosházi „Holokauszt Túlélőt” kértek meg arra, hogy mondjam el visszaemlékezéseimet, hogy mi történt 60 évvel ezelőtt, a zsidóüldözést, a gettóba zárást, a deportálás és a koncentrációs tábori kegyetlen és szörnyű emlékeket, amik 60 év után talán elhalványodnak ugyan, de elfelejteni nem lehet őket.

Mielőtt azonban visszamennék a múltba, szeretném kiemelten hangsúlyozni, hogy nagyra értékelhető az, hogy az új, mai generáció többsége szembe akar nézni a múlttal azért, hogy a rasszizmus, antiszemitizmus elfogadhatatlan és tűrhetetlen eszméi végleg eltűnjenek a magyar társadalomból.

Ennek egyik legfontosabb eleme az emlékezés, az emlékeztetés, szembesülés a múlttal és a holokauszt történetének a megismerése.
Ennek érdekében Orosháza Városa és ezen belül az Orosházi Múzeum, mint láthatjuk, mindent megtesz, ezt a Holokauszt 60. Évfordulója alkalmából rendezett megemlékezések egyértelműen bizonyítják.

Meg kell azonban jegyezni, hogy sajnálatos tény az is, hogy a magyar jelenben még számtalan tünet mutat arra, hogy az antiszemitizmus – rasszizmus él és burjánzik egyes körökben, ami – sajnos – nyilvánosságot is kap az irodalomban és a sajtóban.

Engedjék meg, hogy felolvassak Füvesi Sándor Úr, az Orosházi Múzeum munkatársa hozzám írt e-mailjéből kiemelt pár sort, ami, úgy érzem nagyon illeszkedik az általam elmondandókhoz:

Idézet: “……Sokszor és sokat beszélünk a “magyarországi” és “európai” holokausztról. Azt hiszem, az utóbbi években sikerült a magyar történetírásnak és szellemi életnek valamit ledolgozni abból az arcpirító lemaradottságból, ami az e témában történő publikációkat, ismertető kiadványokat, programokat és kiállításokat illeti. …………. De én még mindig úgy érzem, hogy a történtek ……….. mintha mind csak valahol “Debrecenben”, valahol a “Dunántúlon” indulnának és eljutnának valahová, talán Birkenauba……..
Mintha még mindig nem eszméltünk volna rá (mi, mai élők), hogy azok, akik akkor deportálva lettek, nem “általában” – “valahonnan” – “egyszer csak” lettek deportálva, hanem INNEN: tőlünk, közülünk. A szomszédból, szemből, a másik utcából……….
És nem arcnélküli embertömegről van szó,………. hanem különálló, önmagukban is létező emberekről. ……………..” – idáig az idézet.

Valóban, a múlt bűneiről, az elszenvedett borzalmakról, a kegyetlenkedésekről és a gyűlöletről kell beszélni, de ugyanakkor nagyon nagy hiba lenne megfeledkezni azokról, akik másként gondolkodtak, segítettek vagy csak együtt éreztek az üldözöttekkel.

De nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a legtöbb magyar zsidó asszimilálódott, asszimilálódni akart, hiszen a hazájuk Magyarország, állampolgárságuk, anyanyelvük és kultúrájuk magyar volt. Ezért is mondhatjuk azt, hogy a legnagyobb magyar temető Auschwitz, ahol több százezer magyar állampolgár lelte kegyetlen halálát.

Visszaemlékezés ………….. Orosháza …………. ahol anyai nagyapám, Brünner Ármin dolgozott és halt meg, ahol édesanyám, Brünner Magdolna élt, ahol testvérem, István és lányom, Katalin nevelkedett és járt iskolába, és ahol a fiam, Tamás, 1967-ben született………….

Visszaemlékezés………. mi is történt 60 évvel ezelőtt? A háború után nem igen volt otthon “téma” a deportáció, ez hallgatólagosan “tabu” volt, nem csak minálunk, hanem a többi ismerős zsidó családoknál is, akik végigélték az üldöztetést, kiközösítést, a megkülönböztetéssel járó megszégyenítést, a sárga csaillag viselését, a gettóba zárást, a deportációt és a hazatéréssel járó negatív tapasztalatokat. Tabu volt a közelmúlt, mert a visszajövetelünkkor a “szabadság-testvériség-egyenlőség”, a “zsidókérdés” nem egészen úgy oldódott meg, ahogy azt elképzeltük, de erről nem beszéltünk, mert ez is, mint maga a közelmúltban történtek, valahogy “szégyellni való” volt – és nem a bűnösök szégyellték magukat, hanem mi, a megszégyenítettek……

Visszaemlékezés……… állami elemi iskolába Budapesten jártam. Hárman voltunk az osztályban zsidók. Először csak tornaórára nem mehettünk, majd énekórára sem. Az iskolai rendezvényeken nem vehettünk részt – fokozatos és folyamatos volt a kiközösítésünk.

Édesapámat, mint a többi zsidó, munkaképes férfit, elvitték munkaszolgálatra. Valahol Voronyezsnél ezt a munkaszolgálatos századot a harcoló egységek előtt ráhajtották egy taposóaknával lerakott területre. Egyetlen munkaszolgálatos sem maradt életben ebből a századból.

1944-ben, mikor a németek bejöttek Magyarországra, édesanyám velem, (én akkor 10 éves voltam) és 3 éves öcsémmel hazajött Budapestről Orosházára, ahol az édesanyja és testvérei laktak, gondolván, hogy a vidék biztonságosabb lesz számunkra.

Megérkezésünk utáni napokban bevittek minket az orosházi gettóba.
Pár napra rá jöttek a civil ruhás nyomozók csendőri kísérettel. Családunkból először a Brünner nagymamát vitték be a vallatóhelységbe. Vallatták, azt akarták tudni, hogy kinek adott át megőrzésre pénzt, értéket, eldugott-e valamit. Ő az első pofonok után elmondta, amiről tudott. Majd nagybátyám, Dr. Brünner István következett – úgy összeverték gumibottal a talpát és a heréit, hogy hetekig szinte mozdulni sem tudott. Azután édesanyámat vitték be – kihallatszott a sikoltozása és a sírása – én is sírtam, rettenetes volt a tudat, hogy az anyámat verik…….

Az egyik hajnalban a csendőrök kihajtottak minket a gettóból a vasútállomásra. Bevagoníroztak bennünket, az ajtókat ránk zárták. A békéscsabai gettóból Debrecenbe szállítottak át. A debreceni téglagyárat jelölték ki gettónak. Rengeteg ember volt ott összezsúfolva, a környék összes gettóját odavitték. Sem ennivaló, sem víz nem volt elegendő. Már nem emlékszem, hány napig voltunk a debreceni gettóban, csak arra a nyomasztó érzésre, hogy sok ember, összevisszaság, felfordulás, zűrzavar, bizonytalanság, félelem és embertelen körülmények voltak.

Ott tudtam meg, hogy mi az a “latrina”. Nem volt külön női és férfi latrina – az ember sok volt, a latrina pedig nagyon kevés.

És jelentkezett az éhség, a víz hiánya, mosakodásra még csak gondolni sem lehetett. Az egyik hajnalban sorakoztattak bennünket, majd egy csendőrtiszt kiadta a parancsot, hogy a zsidóktól minden papírt el kell venni. Lehet, hogy a “papír” alatt eredetileg az igazolványokat értették, de a csendőrök mindent, ami papírból volt, a legkisebb jegyzettől a wc papírig, mindent összegyűjtöttek egy nagy kosárba. Napokig az emberek “papír” nélkül jártak a latrinára ………

Ismét kora hajnalban sorakoztattak: irány a vagonok. A tömeg, amely főleg nőkből, öregekből, gyerekekből és kisbabákból állt, (a férfiakat már előzőleg elvitték munkaszolgálatosnak) szinte csendben, minden ellenállás nélkül hagyta magát bezsúfolni a vagonokba. Arra gondoltunk, hogy a debreceni gettó után már csak valami jobb jöhet……

Ülni nem volt hely, annyi embert zsúfoltak be egy vagonba, amennyi csak befért. A sarokban volt egy vödör – de a vödörig nem lehetett eljutni. A vagonokat ránk zárták. Ekkor jöttek a csendőrök és hoztak ennivalót: erős kolbászt és vöröshagymát. Sem kenyeret, sem vizet nem kaptunk. A kiéhezett emberek nekiláttak mohón az evésnek – a csendőrök pedig kiabálták, hogy a vizet mindjárt fogják hozni. Persze, vizet nem kaptunk, kint pedig a csendőrök gúnyos megjegyzéseket tettek.

A szerelvény pedig csak állt és állt és nem indult. A vagonunkban már voltak akik őrjöngtek, valamint az emberek nem tudtak eljutni a vödörig, ott helyben, állva kellett a dolgaikat elvégezni. Már halottaink is voltak. Nem emlékszem rá, hogy mennyi ideig állt ott a szerelvény, de nagyon sokáig. Én már csak az elviselhetetlen bűzre, a halottakra és a kegyetlenül kínzó szomjúságra emlékszem.

A vonat elindult, nem tudom, mennyi ideig mentünk, majd egyszer csak megállt. Álltunk megint egy pár órát, azután megindult a vonat visszafelé. Ez volt az a szerelvény – ezt természetesen csak később tudtam meg – amit Auschwitzba indítottak először, majd a Kastner-Eichmann tárgyalások következményeként Ausztriába “jégre tették” a tárgyalások folytatásáig. A németek a zsidókért teherautókat és üzemanyagot akartak kapni és annak fejében ezt a zsidó szállítmányt átengedték volna Svájcba. Ez az egyezmény nem jött létre, de minket szerencsére nem Auschwitzba, hanem Strasshofba vittek. Így lett belőlem “Holokauszt Túlélő”.

A strasshofi rakodó pályaudvaron egyszerre nyitották ki az összes vagon ajtaját. A vagonoknál német katonák kutyákkal és általunk akkor még nem ismert nyelven beszélő, félig német egyenruhában lévő őrök álltak. Később megtudtuk, hogy ezek a németekhez átállt ukránok voltak. Mindegyiknek rövid, kb. fél méteres bot volt a kezében. Sorban álltak a vagonajtóknál – a megrémült embereket ugráltatták le, vagy szedték le a vagonokból. Nem volt rámpa, az aránylag magas vagonokból a legyengült emberek, gyerekek, nők közül nagyon sokan kiestek, leestek. Nagy volt a zűrzavar és a félelem. Az őrök botütésekkel teremtettek rendet ebben a káoszban.

Strasshof egy gyűjtő-elosztó-fertőtlenítő és nyilvántartó koncentrációs tábor volt. A tábor egyik terén kiadták a parancsot, hogy mindenki vetkőzzön le meztelenre. Ezt a nők először nehezen akarták végrehajtani, de ott voltak az ukránok a csattogó botokkal és a németek a kutyákkal. Majd jött egy kordély, amelyik elvitte a ruhákat fertőtleníteni.

Betereltek minket egy nagy fürdőhelységbe, aminek a mennyezetén zuhanyrózsák voltak. Mindenkinek a kezébe adtak egy kátrányszagú szappant. – Szerencse, hogy akkor még nem tudtunk semmit Auschwitzról, ahol víz helyett gáz jött….. – Megindult a víz és mi szinte tobzódtunk a vízzel, szappannal, hiszen már hetek óta nem volt lehetőségünk arra, hogy mosakodjunk. Egy másik teremben befújtak fertőtlenítőszerrel és nyilvántartásba vettek. Az épületből kilépve megtaláltuk a ruháinkat, felöltözhettünk.

Ezután mindenkit barakkokban helyeztek el. Egy-egy barakkban körülbelül 30-40 háromemeletes fapriccs volt. Amint elhelyezkedtünk, újra sorakozó volt, a vacsorát osztották ki. Megismerkedtünk a foglyoknak készült, sűrű marharépa levessel, a “dörgeműzével”.

Egyik este újra bevagonírozták a mi barakkunkat és Bécsbe szállítottak.
Itt már nem voltak ukrán őrök, hanem német katonák osztrák polgárőrséggel. Egy iskolaépületbe vittek. A “szállítmányt”, 600 embert, a láger kapujában egy német tiszt, a lágerparancsnok és katonái vették át.

Az osztálytermekben emeletes priccsek voltak, ide helyeztek el bennünket. Másnap elosztották az embereket munkára, minden 15 év felettinek romeltakarításhoz és újjáépítéshez kellett mennie. A 10 év alatti gyerekek és munkaképtelen öregek a lágerban maradtak, ők látták el a belső – főleg takarítási – munkákat.

Létrehoztak egy gyerek munkacsoportot a 10 és 15 év közötti gyerekekből, amibe én is bekerültem. Minket oda vittek, ahol friss bombatámadás érte a várost. Be kellett mennünk, vagy fel kellett másznunk az épületben lévő lakásokba, főleg olyan helyekre, ahol a lépcsőház le volt bombázva és a felnőttek nem tudtak oda felmenni. Ki kellett hozni a lakásokban bent maradt értékeket, sebesülteket, halottakat, vagy bármilyen “emberi maradványt”, azonosítás végett.

Kegyetlen és félelmetes munka volt ez. Nem is a halottak vagy sebesültek kihozása, – ezekkel szemben már nagyjából elfásultunk -, hanem az, hogy olyan helyekre kellett mászni, menni, ahol hajszálon múlott, hogy le nem zuhantunk. Többen le is estek, lezuhantak, meghaltak, vagy egy életre nyomorékok maradtak. Ilyenkor a csoport létszámát újakkal pótolták.

A német őrök szigorúan megkövetelték a parancsok végrehajtását – hogy ide, vagy oda menjünk, másszunk, legyen az billegő gerenda, vagy kiálló betonvas. Ha valaki ellenkezett, vagy félt, akkor odaeresztettek egy sorozat lövést, nem ránk, mert sohasem fordult elő, hogy lelőttek volna közülünk valakit, de hát ezt akkor, mi gyerekek nem tudtuk. Tele voltunk félelemmel és rettegéssel.
Ezt nem lehetett megszokni, ez ellen nem lehetett elfásulni, hiszen itt részünkről egy állandó harc volt az életben maradásért.

Egy eset, ami még mindig élénken az emlékezetemben van: egy nagyon nehéz tárgyat kellett lehozni valamelyik emeletről. Nagyon nehéz volt, le akartam tenni, mielőtt egy billegő gerendára ráléptem volna. A német, látva szándékomat, odalőtt mellém. Nem mertem letenni – egyszer csak éreztem, hogy meleg folyik végig a nadrágomban ……. hideg volt, fagyott, a vizelet végigcsorgott a lábamon, befolyt a cipőmbe, amiben zokni helyett újságpapír volt………

Nagyon rossz volt a cipőm, legalább két számmal nagyobb, mint kellett volna és mint említettem, zokni helyett újságpapírba volt tekerve a lábam, ami a nagy és lukas cipőben nagyon hamar foszlányokká vált. Egyszer az egyik romos lakásban találtam egy pár cipőt, ami nekem pont jó volt. Egy pár jó cipő és ráadásul zoknit is találtam hozzá! Azonnal, gyorsan kicseréltem az enyémmel és abban mentem le. Pechemre, a német őr észrevette, ordított velem, vissza kellett mennem és a régi cipőt kellett újra felvennem, az őr még azt is megnézte, hogy a zoknit levetettem-e. Szerettem volna sírni, vitatkozni.
Jellemző egy 11-éves gyerek lelkiállapotára, hogy akkor nem az fájt, nem az bántott, hogy milyen munkát kell végeznem, hanem az, hogy most egy szörnyű, logikátlan igazságtalanság történt velem.

A lágerben a betegeket, akik nem tudtak dolgozni, – hogy ki a beteg vagy munkaképtelen, azt a lágerfűrer döntötte el – azokat feltették a padlásra. A Brünner nagymama is felkerült a padlásra. A padlásról általában soha senki sem került ki gyógyultan, hiszen nem volt orvosi ellátás, gyógyszer, vagy kezelés. A házi munkások, az öregek és a gyerekek tették fel az ennivalót a padlásajtóba. A padláson nem volt wc, csak egy nagy, fedeles vödör, ezt is a házimunkások ürítették ki reggelenként. A padlásra egészséges nem mehetett be és beteg nem hagyhatta el a padlást. Ha halott volt, azt reggelenként jelentették. Egyik reggel a nagymamát kellett lehozni.

Én egyre gyengébbnek éreztem magam, nagyon-nagyon gyengének, fáradékony voltam és mindig fáztam. Kiütések, gennyes fekélyek kezdtek jönni rajtam, a lábamon, karomon és az egész testemen. A sebek beleragadtak a nem éppen tiszta ruhámba, sokszor felszakadtak és véreztek. Rettegtem a félelemtől, hogy feltesznek a padlásra. Egyik reggel édesanyám kénytelen volt ezt jelenteni a lágerfűrernek, hiszen már nem tudtam dolgozni menni, annyira gyenge voltam. Szerencsémre a lágerfűrer abbeli félelmében, hogy ez valami ragályos – fertőző betegség, azonnal elvitetett engem a bécsi zsidókórházba.

A kórházban sem voltak sokkal jobbak a körülmények, de nem kellett dolgozni menni. A sebeimet kitisztították, fertőtlenítették és az egész testem körül volt tekerve gézzel. Még csoda, hogy volt működő zsidó kórház és volt infúzió…….

Egyik nap jött a parancs, hogy mindent össze kell pakolni, mert a kórházat evakuálják, kitelepítik Németországba. Szerencsénkre az aznap éjjeli légitámadásnál a kórházat bombatalálat érte. A kórház német parancsnoka közölte, hogy csak a betegeket “viszik el”, a gyógyult, vagy lábadozó gyerekeket visszaviszik az eredeti lágerükbe.
A kórház épen maradt részében levették rólam a nagy kötést és a sebeimet külön-külön ragasztották le, amik már valóban sokkal jobb állapotban voltak és én is jobban éreztem magam. A nővérek és az orvosok mindent megtettek, hogy minél több gyereket minősíthessenek “gyógyultnak”. Így, kb. 10-15 gyereket – köztük engem is – felraktak egy teherautóra és visszavittek a bécsi és Bécs környéki lágerekbe. Nagyon nagy öröm volt, amikor este édesanyám megjött a munkából és ott talált engem, hiszen már szinte biztos volt abban, hogy az életben többé nem találkozunk………
Én reggel már jelentkeztem munkára, nem akartam, hogy feltegyenek a padlásra……….

1945 április elején visszavittek bennünket a strasshofi gyűjtőtáborba, ahol több viszontagság, de már kevesebb szenvedés után felszabadultunk. Visszaindultunk Magyarországra.

Még érdekességként és befejezésül szeretném elmondani, hogy testvérem 2002-ben elment a volt lágerünkbe Bécsbe. Az épület ma is iskolaként működik. Az Ausztriai Zsidók Történetének Kutatóközpontja megküldte testvéremnek a volt lágerparancsnokunk, Franz Knoll háború utáni peréről szóló iratok másolatát, mely nem csak a volt zsidó foglyok, hanem a bécsiek, a láger szomszédságában élők tanúvallomását is tartalmazta.

A tanuk, zsidók és nem zsidók egyaránt, a lágerfűrert brutálisnak, embertelennek, kegyetlennek és szadistának minősítették. Egy volt fogolynő elmondta, hogyan kellett végigszenvedni azt, hogy a lágerparancsnok nem engedte etetni a csecsemőjét, aki szemeláttára halt éhen. Tanuk szerint Franz Knoll nem csak a fiatalokat verte, hanem az időseket is, embereket élelem nélkül a hideg pincébe záratta télen, és még számtalan kegyetlenséget követett el.

Knoll 1932-ben lépett be a náci pártba. A tárgyaláson nem csak a lágerünkben, hanem a korábbi beosztásaiban elkövetett bűnökkel is vádolták és bűnösnek találták. 1948. augusztusában 18 havi börtönbüntetésre ítélték. A bíróság a 22 havi vizsgálati fogságot a büntetésbe beszámította, így Franz Knoll a bírósági tárgyalásról az ítélethirdetés után szabad emberként távozhatott.

Köszönöm szíves figyelmüket.

Orosháza, 2004. szeptember 9.
Dr. Hargittai Sándor