Sándor Mária

A képen Sándor Mária, akit az elmúlt napokban egy ország ismert meg és szerintem zárt a szívébe. Az egyik budapesti kórház ápolónőjeként ő volt az első, aki a nyilvánosság erejének felhasználásával egy riportban ki merte mondani, hogy milyen napi problémákkal küzdenek: túlterheltség, ki nem fizetett túlórák stb.

Ő volt az, aki a körülmények elleni tiltakozásul először fekete ruhát húzott, majd amikor ezt megtiltották neki, felmondott. A kollégái iránt érzett szolidaritás és a szakma szeretete késztette mégis arra, hogy elfogadja a kompromisszumot: ha csak fekete szalagot tesz ki, visszamehet. Visszament. Sokszor hallottam én is az elmúlt hónapokban, sőt években az egyetlen indokot, ami miatt mindig mindenhol olyan kevesen voltunk, tiltakozók. Mert az emberek félnek. Akinek munkája van, azért, aki közmunkás, azért, akinek gyereke, unokája van, azért, aki beszállító az önkormányzathoz, azért. Mindenkinek volt-van valami indoka. A korábbi riportból kiderült, hogy Sándor Mária gyermeket nevel, szabadidejében takarít, hogy meg tudjanak élni. Ő nem félhetett volna? Neki nem volt veszteni valója? Dehogynem! De a hősök nem így gondolkodnak. Főleg egy olyan szakmában nem, amely az első perctől az utolsóig a másikról, az embertárs megsegítéséről szól. Nagyon remélem, kívánom, hogy lesz ereje végigcsinálni, és végre a kormány a stadionok és zongoravásárlások után (és megannyi rossz példát lehetne még sorolni!) meghallja a hangját, az összes ápoló és egészségügyben dolgozó hangját, és változtat végre, mert az utolsó segélykiáltásokat halljuk! A magyar egészségügy az ország betege. És haldoklik.